/Várnai Zseni/
Bolygok körötted...

Úgy jön ma már, mintha álmodtam volna,
Hogy itt voltál s azt is, hogy nem vagy itt:
holdad vagyok, mely vonzásod körében
járja a vágy végtelen útjait.

Feléd fordítom arcomat, mert tőled
hullhat rám a fény és a meleg
s olykor, mikor a közeledbe érek
már azt hiszem, most... most elértelek!

Kinyúl felém napszemed fénysugára
s megérint, mint egy csók a téren át
s e fény visszfénye tükröződik rajtam,
mikor átúszom a nagy éj tavát.

Sötét lennék, ha nem ragyognál nékem,
lehullanék, ha Te nem vonzanál,
úgy tartasz engem óriási erőddel
s úgy húzol, mint egy mágikus fonál.

S mikor egy világrobbanás hatalma
égen és földön mindent szétlövelt,
akkor zuhantunk egymás közelébe,
karod elkapott és védőn átölelt

egy pillanatra, aztán elszakadtunk,
pályánk sinére parancsolt a rend,
a csillagok fészkükre visszaültek
s a hold újra a nap körül kereng.

Megyek feléd, de soha el nem érlek,
bolygok körötted s önmagam körül,
bezárt világ, mely mosolyodtól fényes
s örök vonzásod szárnyain röpül!