Egyedül /Kosztolányi/
Magam vagyok, rám hull a végtelenség, a fák, a lombok ezre eltemet. Olykor fölém cikáznak még a fecskék, nem láthat itten senki engemet.
A táj az ismeretlen mélybe kékül, nincs semmi nesz a lombokon, a fán, s tûz-csókokat kapok a tiszta égtül Én, a merész és álmodó parány.
/Egyszerre az õsfélelem legyûr, a lég üres, kihalt a szó, a hang, s én sáppadottan fekszem itt alant.
A föld szorít, s fölém végetlenül tágul ki, mint egy kék üvegharang, a végtelenbe nyúló kékes ûr.
/Kosztolányi/
|