Ábrándjaim, ti...

Ábrándjaim, ti lángoló rakéták,
repüljetek az éjszakába szét
és húzzatok fénysávot gyászmezén át!

Hisz oly sötét, kietlen így a lét,
és más világosság nem kell ma nékem --
Cikázzatok, mint hajdanába, rég.

A hír fagyos sugárát összetépem,
derítsd te föl, borongó éjszakám:
szétpattanó tûzbimbóm, fényes ékem!

Gyöngyös sugárzást ontsatok ma rám,
ragyogjatok, mint száz izzó csodás nap,
s szikrás korommal bukjatok alám.

Míg vázatok tünékeny lángolást ad,
csak álmodom, és nem törõdöm én,
hogy ott hevertek majd a porba másnap...

Sötét az éj, de lángár gyúl fölém,
foszoljatok pompásan semmivé hát
a végtelen sötétség zord ölén,

Ábrándjaim, ti lángszinû rakéták!

/Kosztolányi/