Kiterítetted /Komáromi János/
Komáromi János:
Kiterítetted
A sorstól kérni, ha lehet, én most eléje térdelek, ha álnokul, önzőn, szertelen' uralkodott is létemen, mint a pénzen vett szerető, ha túl kevés a drágakő. Eléje tárom lelkemet, egész fájdalmas létemet - szerelmet, halált, könnyeket - kiterítem, mint szőnyeget.
Mi voltam, mindent leteszek, megköszönöm az éveket, a könnytől fényesülteket, s ha fogvacogva kérhetek: sötétség helyett fényeket, napfényt, szivárványt, kék eget, igaz szerelmet, édeset, gyermekmosolytól fényeset pőre lelkemért bőven adj! - így követem meg sorsomat...
Ölelés kéne, hit, remény, tisztán világló égi fény, hol ezernyi csillag integet, és egyik majdan én legyek, ki átszelem a végtelent, s felhőkre írva üzenek: ennyit tehettem, Emberek, csillaggá égtem értetek, s hogy könnyű legyen léptetek, kiterítettem lelkemet.
|