Megy a Hajó /Juhász Gyula/
Megy a Hajó
Kürtőhang búg a mély, fekete éjbe, Panaszos búgás, ködben elhaló, A titokterhes ismeretlenségbe Lomhán indul az utolsó hajó. Egy piros kendő még lobog a szélben, Egy asszony a parton még integet, De búcsúszava elhal a vak éjben És zokogása, a szárnyaszegett!
Egykedvűn áll a kapitány a hídon. Vén, viharverte, vaskezű legény, Nem csillan könnyű a szemébe' titkon, Nem rejtezik vád szíve rejtekén! Pedig alant, a szűk hajófenéken, Magába fojtva gubbaszt száz sirám, Míg fönn egy távol viharnak szelében Új csillagon csügg a vén kapitány.
Mennek, sietnek. A bihari róna, Kúnság, Bánság pusztája elmaradt. Nem tart velük, csak egy rög és egy nóta, Mindent beföd a szürke alkonyat! Az égnek pásztortüzei lobognak, Aranymezőknek délibábja int S a fáradt, béna, néma magyaroknak Egy új világ harsogja dalait!
A költő is megy. Hisz viharmadár volt S jeges közönyben szárnya elfagyott. Ő is nézi a fedélzeten állva A hideg fényű, sarki csillagot. Könnyű az égen némán tündökölni, De dalos ajkkal lenn hallgatni fáj, És koldús Lázárként koncért pörölni, Mikor a lelkünk dús álmú király!
Hát menjenek! Hagyják el ezt a tájat, A lusta ködöt, a meddő avart, Ne hallják tar gally őszies sirámát, Ne lássák lassan tűnni a magyart, - Mint gyérül egyre, vad vízként kicsapva Szűk Európa irígy szigetén... Mint borul rája enyészet homokja És siratatlan' mint vesz el, szegény!
/Juhász Gyula/
|