Megnyugtató látvány /Victor Hugo/
Victor Hugo
Megnyugtató látvány
Minden sugárzó és vidám ma. Most sző a fürge lábu pók a tisztaselyem tulipánra csipkét, színezüstből valót.
A reszketeg szitakötőcske nagy gömb-szemmel lesi magát a tükrös tóban, hol nyüzsögve rajzik egy rejtélyes világ.
Úgy tetszik, ifjodik a rózsa, a bíbor bimbóval rokon, s csupa gyönyörrel szól a nóta a csupa napfény ágakon.
Szól a madár, Urát dicsérve, ki tiszta szívekben lakik, s rávonja a kékszemű égre a hajnal láng-szemhéjait.
Hol elhal minden lárma lágyan, a fák közt őzgida suhan, s az ékszertartó, zöld mohában bogár ragyog, élő arany.
Lankadt a hold, sápadt a napban; mint víg, lábadozó beteg, opál- szeméből hullva, lassan, lágy égi édesség pereg.
Csókolva száll a violára s a vén falig vonja a méh; moccantja a forró barázda vak csíráit a nap felé.
Minden él, s minden a helyén van, tárt ajtóban sugárnyi nap, futó víz, ingó árnykaréjban, zöld domb felett kék boltozat.
A síkság boldog fénye villog, a fű virít, a lomb susog. Ember! ne félj ! tudja a titkot a természet és mosolyog.
Nemes Nagy Ágnes ford.
|