Tavaszelő /Kosztolányi Dezső/
Kosztolányi Dezső
Tavaszelő
Maradj, maradj, bús téli alkony, ne vond még vissza sugarad! Ha lábadozva elsötétülsz, szerelmes szívem megszakad.
A lég oly enyhe, oly fuvalmas, a nap vígan bukik elő, tavaszruhában andalog már az álmodó járó-kelő.
A síma, langyos fuvalomra kinyílanak az ablakok, a halk, búcsúzó sárga fényben sok régi utca s ház ragyog.
Száz édes emlék ébred újra: a drága múlt, az ifjuság, gyermekszerelmünk, szűzi álmunk, a lázas és dicső tusák.
Mind búsan elmerengve járunk, szivünk sok emléktől nehéz; ami szemünkbe forr s cikázik, a sejtelem ködébe vész.
A jég ropog, s alóla zúgva ezüst kacajjal jő a víz, tavasz lesz, úgy mint régen egykor, s e szó a múlt honába visz.
Szemünk meredt, a múltba réved, ragyog a kék-sugáros ég, a sárga hóvizen lebegve szétpattan egy-egy búborék.
A szél fú s érzi méla lelkünk, a kikelet fuvalma az... És nézzük összetett kezekkel, hogy érkezik meg a tavasz.
|