Az én kérésem /Dsida Jenő/
Dsida Jenő
Az én kérésem
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben, Immár tudom, hogy nem maradnak itt, Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, - Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása; Fagyos viharként száguld mindenik, Mögöttük sír a kertek pusztulása, S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldelő levélkék!... A vihar szárnyán mindez elrepül, Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég: Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én sem számítok semmi kegyelemre, Én felettem is végigzúg a szél, Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra, Nem hall ajkamról senki sem panaszt, De most szívemnek még egy vágya volna. S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten Az összes szelek, mind, egyszerre át, Ne várjon rájok elfásulva lelkem, Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmait egyenként le, lassan; Mind külön fájjon, sajogjon nekem, És mindegyiket nagyon megsirassam És minden könnyem egy-egy dal legyen.
|