Sziklák /Reményik Sándor/
Reményik Sándor: Sziklák
A kosziklákat mindíg irigyeltem, Kik állnak büszkén, mozdulatlanul, Állják a villámot, ha rájok sujt, S a harmat csöppjét, ha fejökre hull. Számukra soha sincs "talán", se "hátha", Mint dogmák állnak, oly konok-keményen, Mint zord, eros és önhitt férfiak, És hófuvásos, sivatag-nagy télben Fejükön csipkés jégbol a sisak. A kosziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is, De szívem bánja, mit kimond a szám, Ajkamon éles az ige, mint a kard, De belül egy hang kérdez: "igazán?" S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni, S nem hajigálni ko helyett kenyeret, S lenni koszírt, mely int és fenyeget, Koszikla, mit meg nem ingat semmi. Koszikla, min a csákány eltörik.
Ó, de belül fáj keménynek lenni!
|