ANYÁM AZ ŐSZBEN /Várnai Zseni/
ANYÁM AZ ŐSZBEN
Oly kicsire zsugorították az évek,
meggörnyesztették a szenvedések,
a háta hajlott, a szeme árkos,
s mint a fakérge, arca ráncos.
Pompázó szépnek sose láttam,
csak munkában kopott ruhában,
remegni értünk, sírni, félni,
én nem láttam az anyámat élni.
Mint dús gyümölcsfa, megszedetten
áll ő kopárra szüretelten
a késő őszben, s földre hajlik,
panaszló hangja alig hallik.
Gyümölcsei már mind leértek,
magában néz elé a télnek,
a hosszú télnek, elmúlásnak,
lassan a földberoskadásnak.
Deres fejét az ősz belengi,
látom őt lassan ködbe veszni
belehullni az öröklétben,
időtlen ,nagy végtelenségbe.
Termő porából élet érik,
arany szíve a napban fénylik,
így él majd ő gyümölcsben, fában,
elmúlhatatlan anyaságban.
|